The Timecord – Fantasy

FullSizeRender

Weekend Edition – On Saturday I would like to give you more details about my novels with sharing a short part of them. Have a happy Weekend!

PART I.

2014, Switzerland

It was a dim autumn Sunday afternoon when Faye stopped in front of the dark coloured iron gate. There was deep silence, and it wasn’t growing dark yet, she was able to observe the delicate elegance and cosy, inviting windows of the courthouses around the castle. A floor lamp was burning near one of the huge glass walls. She could hear only the clamour of gravel as she moved on, looking for the doorbell. She looked upon the towering wall, then the fence pathed with moss, where a bird, maybe a blackbird was sitting. The grey walls and the archaic building showing through the fence didn’t make the place look like being fit for habitation. She noticed a small chapel aside, with the date 1625 above the entrance.
She chose the name of her aunt, and rang the bell. She had to wait for a long time until a kind old lady answered the entryphone. As the gate closed behind her, she suddenly found herself in a verdurous garden smelling of fresh grass, and as she was approaching the entrance, the lake and the mountains behind it revealed themselves.
Faye was studying modern writing in Berlin, where she was living with her mother. It was the first time that she had been there, at her mother’s aunt. The affinity with those in Switzerland wasn’t strong; they sent a few postcards to the aunt now and then, who answered infrequently. Aunt Selena was a baroness, living alone. She moved back to the castle of her parents after a short marriage.
Faye pulled the bell-rope at the entrance, surprised, that such a bell really existed.
Aunt Selena came to greet her in a very good physical condition. She was wearing a purple tunic and riding-breeches, with riding flatties, with no make-up on her face, and her hair dyed ash-blonde. She was standing there like a statue, both of her hands extended towards Faye.
Thee room Faye received was comfortable, with a view to the lake, and the stairs next to her room led directly to the garden.
Aunt Selena waited supper for her. They were talking a lot while eating, Faye told her about her studies of modern penmanship she had started two years before, and that she wanted a break, a longer one, so that she could work on her examination paper, which would be either a modern novel or a conte. She was looking for theme, she wanted to write a fantasy. This was one of her reasons to come to aunt Selena, she was hoping to find interesting topics, and the fabular, archaic atmosphere of the castle attracted her as well.
Faye loved the silence and tranquility that surrounded her in the castle. It was surprising to see the sun shining bright with golden light so often there, in the centre of Switzerland.

To be continued on the next Weekend Edition

Hungarian Version 🇭🇺

  1. Rész

Az idöfonal

Svájc, 2014
Borús őszi vasárnap délután volt, amikor Faye megállt a sötét színűre festett vaskapu előtt. Csend volt, még nem sötétedett, jól meg tudta figyelni a kastély körüli udvarházak finom eleganciáját és barátságos, hivogató ablakait. Az egyik hatalmas, üvegezett fal mellett egy állólámpa világított. A kavics zaját hallotta csak, ahogy továbblépett, keresve a kapucsengőt. Feltekintett a magas falra, a mohalepte kerítésre, amin egy fekete madár, talán feketerigó ült. A szürke falak és a kerítésen átsejlő ódon épület nem tűnt túl lakhatónak innen a kapuból nézve. Oldalt egy kis kápolnát vett észre, a bejárat feletti évszámmal, 1625.
A kapucsengők közül kiválasztotta a nénikéje nevét, és becsöngetett. Hosszasan kellett várnia, amíg egy kedves, idős hölgy beleszólt a kaputelefonba. A kapu becsukódott mögötte, hirtelen egy friss fű illatú zöldellő kertben találta magát,és ahogy a ház bejáratához közeledett, feltárult előtte a tó, a szemközti magas hegyekkel.
Faye modern írást tanult Berlinben, ahol édesanyjával élt. Most először járt itt, édesanyja nagynénjénél. A svájci rokoni szálak gyengék voltak, néha egy-egy képeslapot küldtek a néninek, aki ritkán válaszolt. Selina néni bárónő volt, egyedül élt, egy rövid házasság után visszaköltözött a szülei kastélyába.
Faye most a bejárat előtti csengő zsinórját húzta meg, csodálkozva, hogy ilyen csengő a valóságban is létezik. Selina néni jött ki Faye elé, vékony alakja szoborszerűen állt a bejáratnál, barátságosan Faye felé nyújtotta mindkét kezét.
Faye érdeklődve nézett körül a kastélyban, a berendezés finoman elegáns volt, a szobából, amit kapott, rálátott a tóra, és a szoba melletti lépcső egyenesen a kertbe vezetett.
Selina néni vacsorával várta, közben sokat beszélgettek, Faye elmesélte, hogy két éve tanul modern írásművészetet, és most szeretne egy hosszabb szünetet, hogy írni tudja a szakdolgozatát, ami egy modern regény, vagy novella lesz. Faye ehhez keresett anyagot, egy fantasyt szeretett volna írni, ezért is jött el Selina nénihez, remélve, hogy itt talál érdekes témákat, és a kastély meseszerű, ódon hangulata is vonzotta.

Folytatás következik… a Weekend Edition-ban egy hét múlva

Copyright © 2017 Beatrix Koch Books. All rights reserved.

Advertisements

Budapest Moments

Friday Edition – On Friday I will always post a short story. Sometimes a funny one, sometimes an other one. Relax and enjoy your Friday!

I would like to start with these three short stories about everyday life in Budapest

Hungarian version:

Az órásüzlet
A lift mögött volt az üzlet, egy kis pici sötét lyuk volt az egész. Az órásmester idősebb férfi volt, a társasház kapujában állva nézte az utcát. Mindent tudott. Ki és mikor jön-megy a lakók közül, az úton a busz melyik szabálytalanul parkoló autó miatt nem tud továbbmenni. Az üzlet tele volt régi kvarcórákkal, olyanokkal, amit én is kaptam egyszer, gyerekkoromban, külföldről. Négy gomb volt rajta, zenélt és amikor hosszabban nyomtam a gombokat a kijelző mintha grafitporrá változott volna hirtelen.
Az órásnak volt egy kis kutyája, Beni. A szőre ragacsos volt, inkább szürke, mint fehér. Ha a lifttel mentem, mindig érztem a kutya áthatóan büdös szagát.
Az órás nem volt különösebben kedves vagy barátságos, csak akkor beszélgetett, ha nagyon unatkozott. A felesége, a fürdőköpenyes, papucsos néni erősen sminkelte magát és a fürdőköpenye alól mindig kilátszott a hálóinge. Kövér volt, érces hangja áthatóan töltötte be a lépcsőházat. Kizárólag a kutyát vitte le pár percre a ház elé, utána már ment is vissza a hatodik emeletre, mindig lifttel.
-Liftet! – kiabálta, ha éppen valaki használta.
Nem köszönt senkinek a házban, nem is fogadta a köszönést. Rám sem nézett, de a kisfiamnak hízelegve süvítette oda a szavait. Kényszeredetten néztem, nem tudtam, még egy teljes év után sem, hogy mit tegyek ilyenkor.
Aztán egyszer sírni láttam az órást. Meghalt a kiskutya. Teljesen összetört, mindent a kutya tartott össze, nénistől, üzletestől.

Pár hónap múlva találkoztunk ismét, akkorra már megnyugodott. Jobb így a kutyának, mondta, nagy fájdalmai voltak már a végén. A néni már nem tudott kit levinni sétáltatni, de én nem láttam többet, elköltöztünk. El sem tudom képzelni, mit csinálhatott egész nap a hatodikon, hálóingben, kutya nélkül, anélkül, hogy a liftért kiabálna.

Balettóra

2003 körül történt, igazi korlelet. A kislányaim balettre jártak, Mónikához, aki fiatal, tehetséges balettanárnő volt, rajongtak érte a kicsik. Egy patinás, szép, de nem túl jó állapotú épületben, a Városligetben tartotta Mónika az órákat. Jó időben nagyon szerettem ott megvárni a balettóra végét, egy könyvvel a kezemben az épület széles lépcsőjén üldögélve. A szülők közül kevesen maradtak ott végig, leginkább csak hozták-vitték a gyerekeket. Mégis néha egy-egy anyukával beszélgettünk, lassan kialakultak az ismeretségek.
Az egyik őszi, már kissé hűvösebb napon az épületen belül vártuk a foglalkozás végét, a huzatos előcsarnokban, néhány kopott, poros széken. Új arcokra lettem figyelmes, három anyuka beszélgetett egymással élénken, zárt kört alkotva. Egyikük alacsony, molett volt, láthatóan ő ajánlotta a másik két anyukának a batlettórákat. Hamar kiderült, hogy Budáról jöttek, az Audik ott álltak az épület előtt, pedig a Városligetbe tilos volt autóval behajtani. A másik két anyuka a szépségipar minden eszközét bevetette, tökéletes alakjuk volt, vasalt hajuk, duzzasztott szájkontúrjuk, műköröm, luxus kategóriájú ruhák. A témák a válás, a kozmetikus, a bécsi vásárlások voltak.
Egyszer az én autóm is ott állt az épület előtt, egy hideg, havas téli napon, mikor az értekezletről lélekszakadva siettem a lányaimért, hogy ne ők legyenek az utolsók, akiket elhoznak (ők voltak mégis). Mielőtt bekanyarodtam volna az Erzsébet Királyné útjára, egy rendőr állított meg. Örültem neki. Hölgyem, nagyon siet? Kérdezte, egészen normális hangnemben. Őszintén válaszoltam: igen, nagyon sietek a gyerekeimért. Ennyi volt, mehettem is tovább, majd néhány perc múlva behajtottam a tilosba, és leparkoltam az Olof Palme Ház előtt.

A lépcsőház
A sötét, hűvös lépcsőház, ahogy a nyári melegből belépsz. Az utcán még minden ontja magából a meleget, a nyári nap felmelegíti az aszfaltot, az út szélén parkoló autókról szikrázóan pattog vissza a napsugár. Kinyitod a nehéz, tömör faajtót, hangosan csapódik be utánad. A kopott lépcsőkön elindulsz felfelé. Homályosak a fények amíg el nem éred az első emeleti lépcsőfordulót. Itt kipillantasz, látod a körfolyosó vékony sávját, a poros fém korlátokkal. Továbbmész, a második emeleten már több a fény, innen már ha fölfelé nézel egy darabka eget is látsz a zárt formában összecsukódó belső udvar felől.
A függőfolyosók a vidéki élet Budapestre hurcolt és itt ragadt lenyomatai. Cekkeres nénik a piacokról, savanyúságot hoznak a szatyrokban. Hatalmas befőttes üvegben kovászos uborka, csak úgy az ablakpárkányra pakolva, jót tesz neki a nap. Estefelé nyitva vannak a lakásajtók, paprikácsirke szaga hatol át a szűk udvaron. Nem látni be a lakásokba, sötét van, majd csak sötétedés után kapcsolják fel a lámpát, de addigra becsukják az ajtókat, gyenge sárga lámpafény szűrődik át az egykor fehér színű műanyag függönyökön.

Copyright © 2017 Beatrix Koch Books. All rights reserved.