Short stories, Uncategorized

Lánysors – Fate of a girl

2019-ben ebben a könyvben jelent meg egy novellám, melyet a “Bántalmazás” irodalmi pályázatra küldtem be. A történetet még 2017-ben írtam meg, suta kis írás lett, de számomra fontos lépés volt: elindultam egy úton, amely az őszinteség és a múlttal való szembenézés útja volt.

In 2019 my short story was published in this book above. The title of the literature contest was ABUSE. I wrote this autobiographical story back in 2017, it was’t a perfect writing but it was an important little step for me: I embraced my journey which should be a path of honesty and facing the past.

Jelenidő és a trauma feldolgozása

Ha azt kérdezik a történetem főszereplőjétől, “hogy van?”, azt feleli: “Köszönöm jól”, és ez tulajdonképpen igaz is. Hogy gondol-e arra, amiről most egy történetet fogok elmondani? Nem, nem szokott rá gondolni. Azaz hosszú évekig egyáltalán nem akart rá gondolni, mindaddig, amíg úgy nem érezte: most készen áll rá, hogy visszaemlékezzen. Nem mesélte el senkinek, mint ahogy segítséget sem kért. A felejtés volt az egyetlen eszköz, ami eddig szóba jöhetett. Addig a pillanatig, amíg meg nem született ez az írás.

Történet: “Lánysors”

(2017 áprilisában írt történet)

“Megrázó, amikor a saját barátod erőszakol meg, sohasem tudod elfelejteni” – mondta nemrég egy barátnőm, egy kávé mellett, csak úgy mellékesen odavetve a szavakat. Láttam rajta, hogy milyen nehezére esik folytatni, ezért bátorítóan néztem rá.  “Mostanában érzem, hogy meg tudok bocsátani neki, eddig csak próbáltam nem gondolni rá, és senkinek sem beszélni róla”- teszi hozzá egy bizonytalan mosollyal. Meglepődtem, hiszen Ágnes egy sikeres nő, aki mindig kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnik. A körülöttünk lévők ugyanúgy folytatták a beszélgetést, mint azelőtt, senki sem hallotta, amit Ágnes mondott. Pedig szavaiban több volt, sokkal több, mint amit nekem elmesélt. Hosszú évek hallgatását és felejtését törte meg.

 A történet viszonylag egyszerű. Ágnes tizennyolc éves múlt, mikor mindez történt. Szilveszter éjszakáján, egy baráti társaságtól tartottak a fiú lakása felé a hűvös városban. Ágnes messze lakott, így előre megbeszélték, hogy a fiúnál fog aludni. Fáradtak voltak, csendben lefeküdtek aludni a fiú szobájában. Reggel, amikor a lány felébredt, a fiú nem engedte felkelni. Erős, izmos testével lefogta Ágnest, aki sírt, és tehetetlenül küzdött az ellen, ami az elkövetkezendő percekben történt. Egy világ tört össze benne, éppen egy új év kezdetén. Úgy érezte, hogy a fiú, aki akkor már több hónapja a barátja volt, egyszerűen becsapta. A kapcsolatuk innen kezdve lassan, de fokozatosan szétesett, tavaszra semmi sem maradt belőle. Úgy olvadt szét, mint a télről otthagyott hókupacok.

Pedig olyan jól kezdődött minden. Látásból már ismerték egymást, hiszen egymás mellett volt az iskolájuk, és egyszer csak egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak. Éppen akkor, amikor a fiú egy felbomlott kapcsolat után magányosnak érezte magát. Mindig is tetszettek egymásnak, de valahogy addig nem ért össze az útjuk, pedig kisvárosban éltek. Az első randevúkor a fiú megvárta az iskola előtt. A szemközti ház falának támaszkodva állt a novemberi hidegben, piros síkabátban. Az iskolából kitóduló diákok kiváncsian méregették a piros kabátost, aki láthatóan nem közéjük tartozott. A fiú arra lányra várt, aki éppen most lépett ki a kapun és meglepődve, de láthatóan örömmel sietett hozzá.

A fiú szeretetéhes volt. Mintha mindig egy vastag, tollakkal bélelt kabátot hordott volna magán, még a meleg szobában is, hogy ha majd kimegy a hideg téli levegőre, élvezhesse a tollak közé bezárt meleget. Igen, így hordta a piros kabátot is. Az első napok az ismerkedéssel teltek, a fiú sokat beszélt az előző barátnőjéről, akit még mindig nem tudott teljesen elfelejteni. Aztán lassanként valami elkezdődött közöttük is: egyre többet voltak együtt, közös programjaik voltak, koncertre, színházba jártak. A fiú elvitte Ágnest a barátaihoz, a szüleihez, együtt főztek és tanultak. Nem volt lángoló szerelem közöttük, inkább valami mély vonzalom, erős kötődés, Ágnes szerint ragaszkodtak egymáshoz. A fiú megfogta a lány kezét, és nem telt el sok idő, hogy megcsókolják egymást. Az őszi hidegben jó volt egymás kezét fogni, kis zugokban megcsókolni egymást és tartozni valakihez egyszer, úgy igazán. 

“Ha egyszer megerőszakoltak, azt sohasem tudod elfelejteni. És az a legfájóbb benne, hogy egy olyan valaki tette, akiről azt gondoltad, hogy bízhatsz benne” – zárta le a beszélgetést Ágnes szomorúan. Kérdeztem, hogy találkoztak-e azóta. Ágnes tagadóan rázta a fejét: “Nem, csak egyszer láttam azóta, a szülővárosom főterén, egy motorossisakot tartva a kezében sétált. Egyedül volt.”

Photo credit: Beatrix Koch

Copyright © 2021 BEATRIX KOCH BOOKS by Beatrix Koch. All rights reserved.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s